Uniós borszabályok 2. rész – a hatályos szabályozás

2022. június 30.

Ahogy arról a cikksorozat első részében szó volt, a borszabályozás nem épp zökkenőmentes utat járt be Európában, mire eljutott mai szintjére. A történelmi keretek és az alapok bemutatása után ideje belevetni magunkat a hatályos szabályozás kulcsfontosságú elemeibe.

Az EU borszabályozásának központi dokumentuma a Tanács rendelete a borpiac közös szervezéséről címet viseli, és számos bizottsági rendelet egészíti ki. A dokumentumot az Európai Unió Tanácsa fogadta el a tagállamok mezőgazdasági miniszterein keresztül, míg a bizottsági rendeleteket az Európai Bizottság írja meg a Borgazdálkodási Bizottsággal együttműködve, ahol a tagállamok képviseltetik magukat. Az EU által szabályozott szempontok főként a borászati gyakorlatok, osztályozás és címkézés, bortermelési potenciál, boripari tevékenység dokumentálása, EU-n kívüli országokból történő import, valamint a végrehajtó szervek feladatai kategóriákba tartoznak.

Osztályozás és címkézés
Az EU-ban termelt borok két minőségi kategóriába sorolhatók: asztali borok (TW) és meghatározott termőhelyről származó minőségi borok (QWpsr), amelyek közül ezutóbbi a magasabb kategória. A borkészítési gyakorlatra és a címkézésre vonatkozó szabályok eltérőek a két minőségbe sorolható borok esetében, s hasonló besorolások léteznek a pezsgőknél is.

A TW és QWpsr kategóriákat különböző nemzeti borbesorolásokhoz alkalmazzák az egyes EU-tagállamokban. Előfordulhat, hogy egyes tagállamok kettőnél több besorolási fokozattal rendelkeznek, de minden nemzeti szint megfelel a TW-nek vagy a QWpsr-nek, és vonatkoznak rájuk az EU borszabályaiban meghatározott közös minimumkövetelmények is. Például Franciaország négy osztályozási szintet alkalmaz. A vin de table és a vin de pays egyaránt uniós asztali bor, míg a vin délimité de qualité supérieure (VDQS) és az appellation d'origine contrôlée (AOC) borok meghatározott termőhelyről származó minőségi borok.

A címkézési információk kötelező és választható információkra oszlanak. Előfordulhat, hogy az üvegen nem jelennek meg olyan információk, amelyek nem szerepelnek e két kategória egyikében sem, hiszen ez az információ bizonyos mértékig a minőségi kategóriától függően változik. A címkézési előírások tartalmazzák a szőlőfajták és az évjárat feltüntetésének módját a címkén, a borok oltalom alatt álló eredetmegjelölésére vonatkozó követelményeket és eljárásokat, valamint az édesség terén feltüntetett jelzéseket – a száraztól az édesig – attól függően, hogy melyik maradékcukorszintnek felelnek meg. Érdekesség továbbá, hogy bizonyos hagyományos palacktípusok csak bizonyos eredetű borokhoz használhatók; ezek a bocksbeutel és a clavelin, valamint a flute d'Alsace, amelyek használatát csak Franciaországon belül szabályozzák.

Borkészítési gyakorlatok
Talán a legfontosabb, hogy a rendeletek a bort úgy határozzák meg, mint "kizárólag friss, zúzott vagy nem zúzott szőlő vagy szőlőmust teljes vagy részleges alkoholos erjedéséből nyert termék". Továbbá csak az engedélyezett szőlőfajtákból lehet bort készíteni, és csak azokat a szőlőfajtákat szabad kereskedelmi céllal telepíteni. Minden EU-tagállam készít olyan fajtalistákat, amelyek csak fajtatiszta Vitis vinifera fajtákat, valamint a V. vinifera és a Vitis nemzetség egyes fajainak keresztezéseit tartalmazhatják. Így a keresztezetlen, úgynevezett amerikai szőlőtőkék, mint például a Vitis labrusca, nem használhatók borkészítésre, és nem engedélyezettek az EU szőlőültetvényeiben.

Sok borkészítési gyakorlat a bor előbb említett TW vagy QWpsr besorolásától függ. Egyes gyakorlatok attól is függenek, hogy az EU-n belül hol termesztik a szőlőt, mivel a borászok jellemző kihívásai a hidegebb vagy melegebb éghajlaton némileg eltérőek. E gyakorlatok szabályozására a meghatározott Európai Uniós szőlőtermő övezetek szolgálnak, de a kivételes éghajlati adottságú évjáratokban némi mozgásteret biztosítanak az eltérések engedélyezésére. Ilyen például:

- A borhoz felhasználandó szőlő minimális érettsége.
- A bor minimális alkoholtartalma, a nem szeszezett borok maximális alkoholtartalma.
- Savtalanítás, a szőlőtermő övezettől függően.
- Az édesrezervátum (gyakran német nevén Süßreserve) használata, amely korlátozottabb, ha a bort chaptalozzák (must cukrozása) is.
- A borban lévő kén-dioxid mennyisége, melynek megengedett mennyisége a bor színétől és édességétől függ.

EU előírások és nemzeti bortörvények
Az ok, amiért ezek a szabályozások EU-szinten léteznek, az EU-n belüli közös piacnak tudható be, ami a különböző termékekre vonatkozó szabályozások harmonizálásának szükségességét vonta maga után, amelyeket korábban hagyományosan nemzeti szinten szabályoztak. Az EU borászati szabályozása keretet ad az Európai Unió tagállamai bortörvényeinek. Mivel a nemzeti bortörvények sokkal régebbre nyúlnak vissza, mint az EU borszabályai, az EU szabályozást úgy alakították ki, hogy alkalmazkodjanak több tagállam meglévő szabályozásához. Különösen a francia borra vonatkozó hatályos szabályozás és a részletes elnevezési törvények képeztek alapot, ugyanakkor helyet kaptak a nagyon eltérő német borok besorolásának rendszerei is. Általánosságban elmondható, hogy az EU borászati szabályozása minimumkövetelményeket ír elő az egész EU-ban, miközben lehetővé teszi az egyes tagállamok számára, hogy nemzeti bortörvényeikben bizonyos területeken szigorúbb előírásokat vezessenek be – az EU-s szintű szabályoknál enyhébbet azonban nem.

Az alábbi egy francia és két német, azonos szőlőfajtából készült borfajtát összehasonlító példa jól szemlélteti, mit írnak elő az EU borszabályai, és hogyan alkalmaztak az egyes országok a minimumnál szigorúbb előírásokat ezekre a „minőségi borokra”.