Augusztus vége utolsó tiszteletét teszi a nyár előtt, ám egyúttal felkészít az őszi szezonba való átmenetre is. A nyár szerelmesei - amíg csak lehet - nem veszik tudomásul, hogy a nappalok egyre rövidebbek, az esték sötétek, a reggelek ropogósak, az éjszakákba nyúló mulatáshoz pedig jól jön egy kiskabát. De ahogy a fák lengedeznek a hűvös szélben, a kékszajkók dél felé veszik az irányt és a levelek megváltoztatják a színüket, úgy szépen lassan mindenki ráébred: az ősz úton van.
Búcsút vesznek a napozástól, a természetben való barangolástól, a felszabadult összejövetelektől, jó társaságban elköltött vacsoráktól, ahol a díszvendég egy-egy ízletes rosé volt. Beárnyékolja az évszakváltást továbbá, hogy a 2020-as év tapasztalatai alapján sajnos van ok tartani attól, hogy a koronavírus újra megnyomja a szünet gombot az életükben. Cserébe azonban sokaknak szemet szúrt, hogy idén nyáron milyen derűs volt a madárének, különösen hajnalban és alkonyatkor, hogy az ég soha nem tűnt olyan kéknek, mint most, a repülők húzta csíkok nélkül, hogy igazán ott tudunk lenni a pillanatban, ha félbehagyjuk a rohanást, a szeretteinkkel, akiktől hosszú heteket, hónapokat töltöttünk elzárva.
S bár az évszakokat, valamint a körülményeket nem tudjuk kedvünk szerint alakítani, a nyarat teljesen elengedni nem kötelező: a rosé palackba zárt folyékony nyár. Ha kinyitunk egy üveggel, szinte érezzük is a langyos szellőt, a provence-i perzselő napsugarakat, amelyek elől júliusban a cédrusfák hűs árnyékába menekültünk, de hamarosan minden porcikánk vágyni fog rá. Miután a szőlőt leszüretelik a nap melegén, s a vonuló traktorok mögött elcsendesülnek a forgalmi dugók, a festői táj kanyargós, fákkal szegélyezett útjai visszatérnek jellegzetes elszigeteltségükbe.
A rosé bort régen előszeretettel nevezték „világosvörösnek” is, a saignée kifejezés mentén. A francia kifejezést szó szerint „vérzésre” lehet fordítani, amely képileg jól leírja magát a módszert: jellemzően magában foglalja a gyümölcslé leeresztését a héjjal való érintkezés után, a zúzott szőlőből. A héjon ázó léről rosé bornak leválasztott mustból egy gazdagabb textúrájú, testes rosé készül, a saignée módszer pedig segít a koncentráltabb íz és szín elérésben is.
Azóta a „világosvörös” a rózsaszín számtalan árnyalatává változott, a kiadós provence-i ételek újszerű konyhává és finom nemzetközi ételekké fejlődtek. Provence rusztikus holtágként alakította át régi arculatát, amelyben a tengerpart csillogása az ősz beköszöntével a domboldalban való kirándulásra cserélődik. A könnyű világosvöröses bor viszont, amely néhány hétig hűsített a nyári kánikulában, a provence-i gazdaság meghatározó része marad egész évben.
Milyen szerencse, hogy a rosé nem egy gyümölcs, nem is zöldség, mégis, sokan úgy hivatkoznak rá, mintha lenne szezonja. Pedig nincs olyan, hogy nyári rosé szezon, ahogy fehér, vörös, pezsgő, száraz vagy édes szezon se. Legfőbb ideje, hogy példát vegyünk a provence-iakról, és magunkkal vigyük a medencepartról a rosét a kandalló mellé is.
Ezzel együtt az ősz máris nem a rosé, csak a nyári rosé végét jelenti. A francia borfogyasztási kultúrában, a jelenlegi magyar megszokással ellentétben, a rosé helyet kap minden hónapban az asztalon. A fogyasztási adatok hazánkban is azt mutatják, hogy a téli hónapokban is egyre több helyet szorítanak maguknak a rosé borospalackok a polcokon és a borlapokon.
